Kép forrása: pexels.com
Nehezen illesztjük ehhez a képet, hogy ezek az alig pár centiméteres rovarok bizonyos értelemben „számolnak”. A laborok csendes termében zajló kísérletek azonban az utóbbi években egyértelművé tették: a háziméh apró agya jóval többre képes, mint amit elsőre gondolnánk. Képes megkülönböztetni mennyiségeket, felismerni, melyik a „kevesebb” vagy a „több”, sőt egyes vizsgálatok szerint még a „semmi” fogalmához is közelebb áll, mint hinnénk.
A számolás itt persze nem emberi értelemben vett matekozást jelent. Nincsenek fejben összeadott képletek, nincsen osztás-szorzás, nincs tudatos gondolkodás a számokról. Az, amire a kutatók rámutatnak, sokkal finomabb jelenség: a méhek képesek megkülönböztetni kis mennyiségeket egymástól. Laboratóriumi kísérletekben következetesen másképp reagálnak arra, ha kettő formát látnak, és másképp, ha hármat, felismerik a három és négy közötti különbséget, és bizonyos körülmények között még a négy és öt közötti eltérést is. A viselkedésük nem véletlenszerű: ha jutalom – többnyire cukros oldat – jár például a „háromas tálca” választásáért, a méh néhány próbálkozás után megtanulja, hogy következetesen ezt keresse, még akkor is, ha a formák mérete, alakja vagy elrendezése közben megváltozik.
A kutatók gyakran egy egyszerű, de találékony eszközzel dolgoznak: Y-alakú labirintussal. A méh berepül a bejáraton, majd két irány közül választhat. A két ág végén mindig valamilyen vizuális inger várja: pontok, csillagok, négyzetek, hol kettő, hol három, hol négy darab. Az egyik irányban jutalom van, a másik üres. A méh idővel összeköti az élményt azzal, hogy „ott érdemes menni, ahol több” vagy éppen „ott, ahol kevesebb”. Amikor már stabilan jól dönt, a kísérlet következő fázisa indul: a formák megváltoznak, kisebbek, nagyobbak, más alakúak lesznek, az elrendezésük is változik. Ha a méh ezek után is a „helyes” mennyiséget jelző ábrát választja, az azt mutatja, hogy nem a konkrét rajzot jegyezte meg, hanem valami sokkal általánosabbat: magát a mennyiséget.
Az igazán izgalmas rész ott kezdődik, amikor a kutatók már nem egy konkrét számot – mondjuk a hármat – erősítik meg, hanem egy elvet. A méh például olyan feladatot kap, ahol mindig a kevesebb elemhez vezető irányban várja jutalom, függetlenül attól, hogy ez éppen kettőt, hármat vagy négyet jelent. Egy idő után a rovar megtanulja, hogy a helyes válasz: „a kevesebbet válaszd”. Amikor aztán új kombinációkat kap, olyanokat is, amelyeket korábban nem látott, mégis képes a kisebb elemszámú halmaz mellett dönteni. Ez már nem egyszerű emlék egy konkrét képről, hanem szabályfelismerés – valami, amit korábban leginkább madarakhoz, delfinekhez, főemlősökhöz kötöttünk.
A méh agya ehhez képest szinte felfoghatatlanul kicsi. Míg az emberi agyban több tízmilliárd idegsejt hálózata felel a gondolkodásért, tanulásért, döntéshozatalért, a háziméh agya alig néhány százezer neuronnal dolgozik. Mégis, ebben a miniatűr rendszerben olyan képességek jelennek meg, amelyekről pár évtizede még nem gondoltuk volna, hogy rovaroknál is felbukkanhatnak. Egyes vizsgálatok odáig mennek, hogy a „nulla” fogalmának előszobáját is felfedezni vélik a méhek viselkedésében: a rovarok következetesen úgy reagálnak, mintha a „semmi” kevesebb lenne, mint az egy vagy kettő, vagyis a mennyiségi skálán valahová a legalacsonyabb értékek közé helyeznék.
A természetben mindennek nagyon is gyakorlati következménye lehet. A beporzók életében minden repülés energia, minden eltévedt perc veszteség. Ha egy bokor több virágot kínál, mint a mellette álló, jobban megéri ahhoz repülni. Ehhez azonban a méhnek – bármilyen primitív szinten is – érzékelnie kell a „több” és a „kevesebb” különbségét. A tájékozódás szintén finom különbségtételekre épít. A kaptár környezetében a méh nemcsak illatokra, színekre hagyatkozik, hanem vizuális mintázatokra is; ha ezekben a mintázatokban a pontok, formák mennyiségét is „érzi”, az segítheti abban, hogy pontosabban találjon vissza a fészekhez. A veszélyek felmérésénél is döntő lehet, hogy egy adott helyen több zavaró tényező, rivális vagy ragadozó látható, mint egy másikon. Az, hogy az idegrendszer már ilyen alapszinten különbséget tesz mennyiségek között, közvetlenül befolyásolhatja a túlélési esélyeket.
A méhek numerikus képességei tágabb távlatot is nyitnak. Az evolúciós biológusok számára azt üzenik, hogy a számok iránti érzékenység jóval régebbi és gyakoribb jelenség lehet az élővilágban, mint gondoltuk. A számfogalom csírái nem az embernél jelennek meg a semmiből, hanem sok fajnál, különböző szinteken felbukkannak, ahogy az idegrendszer egyre bonyolultabb mintázatokkal dolgozik. A mérnökök és informatikusok pedig egészen más okból figyelnek fel a méhekre: a kérdés számukra az, hogyan lehet ennyire kevés „hardverrel”, ennyire takarékos aggyal mégis ilyen összetett döntéseket hozni. A méh agya modell lehet olyan kisméretű, energiahatékony gépi rendszerekhez, amelyek egyszerű, de életbevágóan fontos döntéseket hoznak – legyen szó miniatűr robotokról vagy speciális algoritmusokról.
A méhekhez hasonló rovarokat gyakran kezeljük a háttérben zümmögő díszletként, miközben az ökológiai szerepük – a beporzás – nélkülözhetetlen. Amikor azonban kiderül, hogy egy ilyen állat nemcsak ösztönösen repül egyik virágról a másikra, hanem mennyiségeket hasonlít, szabályokat tanul, sőt valamilyen formában a „semmit” is elhelyezi a saját kis világában, közelebb kerül hozzánk. Az evolúció takarékos, de találékony: minimális idegi erőforrásból is képes olyan rendszert építeni, amely rugalmasan alkalmazkodik a környezetéhez. A háziméh apró agya ennek egyik legszebb példája – és csendes emlékeztető arra, hogy az intelligencia nem mindig ott rejtőzik, ahol először keresnénk.
