Kép forrása: pexels.com
A december hatodikai Miklós-nap ma a magyar tél hivatalos rajtpisztolya: a városokban már november végén megjelenik a harsány piros szín, a boltok polcain sorakoznak a csokifigurák, az ablakokban pedig tisztára suvickolt kis csizmák sorakoznak. Kevés olyan ünnep van, amely ennyire egyértelműen a gyermeki várakozásra épül – pedig eredetét tekintve a Mikulás-történet jóval többről szól, mint édességről és piros köpenyről. A háttérben ott áll a 4. századi Myra püspöke, Szent Miklós, aki a keresztény világ egyik legelső és legnépszerűbb „szociális ikonja” lett.
Myra, a mai törökországi Demre városa a kora kereszténység egyik szellemi központja volt. Itt szolgált Miklós püspökként, akiről már kortársai is azt jegyezték meg, hogy nem hatalmi pozíciója, hanem csendes jótéteményei miatt emelkedett ki.
A legismertebb legenda – amely később az egész Mikulás-kultusz alapja lett – egy elszegényedett családról szól. A történet szerint Miklós éjszakánként titokban aranyat dobott be az ablakon, hogy a család három lánya ne kerüljön kiszolgáltatott helyzetbe. Nem csodát tett, hanem egyszerű gesztust – de olyat, amely a társadalmi felelősségvállalás egyik korai mintapéldája lett.
A 4. századi kis-ázsiai településről induló történet évszázadok alatt bejárta Európát. Az „éjszakai titkos ajándékozó” alakja egyszerre volt keresztény szent, morális példakép és társadalmi üzenet: a jótett akkor érvényes igazán, ha nem vár érte viszonzást.
A középkori Európa kedvenc szentje
A 10–13. századra Szent Miklós kultusza egész Európát átszőtte. A tengerészek, kereskedők, gyermekek és szegények védőszentjeként tisztelték; templomok százait nevezték el róla az Atlanti-óceántól a Baltikumig.
A magyar területek sem maradtak ki: Szent Miklós tisztelete már az Árpád-korban meghonosodott. A Miklós-napi ajándékozás pedig – bár jóval később vált általánossá – középkori iskolai szokásokból fejlődött ki. A gyerekek ilyenkor kis műsort adtak, a tanítók pedig almával és dióval jutalmazták őket.
A csizma „kirakása” csak később, a 18–19. században terjedt el széles körben, amikor a polgárosodó városok saját, gyerekfókuszú rítusokat kezdtek formálni.
A virgács – magyar specialitás, európai áthallásokkal
A Mikuláshoz társított virgács eredete sokkal archaikusabb, mint gondolnánk. A vesszőcsokor a középkori fegyelmezési szimbólumok egyik örököse, és a magyar folklórban erősödött fel igazán.
Más országokban is megjelent a „fegyelmező alak”, például a német Krampusz vagy a holland Zwarte Piet, de a magyar hagyomány különlegessége az, hogy a virgács egy idő után afféle „megúszható intelommá” szelídült: általában az is kap, aki egész évben egyáltalán nem szolgált rá.
A 19. század végére az amerikai kultúra átfazonírozta a Mikulás alakját. A Santa Claus piros ruhás, szakállas, reklámipari ikonként tért vissza Európába. A magyar hagyomány azonban sajátos kettősséget alakított ki:
-
december 6. – Mikulás (Szent Miklós eredetű figura)
-
december 24–25. – Jézuska/angyalok (karácsonyi ajándékozás)
Ezzel a Mikulás ünnepe önálló identitást őrzött meg: nálunk nem olvadt össze a karácsonyi ajándékozással, hanem annak előjátéka maradt.
A fogyasztói kultúra és a „csendes adakozás” kettőssége
A 21. században a Mikulás-ünnep is komoly vizuális és kereskedelmi nyomás alá került. A bevásárlóközpontok szezonnyitó eseményei, a csokimikulások idei rekordkészletei és az egyre korábban induló kampányok a tradíció egyik oldalát hangsúlyozzák.
Mégis van valami, ami nem kopott meg: a titkos ajándékozás kultúrája. A csizmába rejtett apró figyelmesség máig őrzi Szent Miklós eredeti üzenetét, a csendes, öncél nélküli jótéteményt.
A modern Mikulás így kettős identitást hordoz: egyszerre a gyerekek kedvenc téli eseménye, és egy olyan több mint 1500 éves hagyomány örököse, amely a társadalmi szolidaritást már jóval a jóléti államok megjelenése előtt formálni kezdte.
LM
