Kép forrása: wikimedia.org
A koshari, néha koshary néven is látod, egy rétegezett étel. Az alapja többféle szénhidrát és hüvelyes, a tetején ropogós hagyma, az egészre pedig sűrű paradicsomos szósz kerül. Sok helyen külön adják mellé a fokhagymás, ecetes, csípős szószt is, így te döntöd el, mennyire legyen karakteres az íze.
A jó koshari nem egyetlen ízre épít, hanem állagokra. Van benne puha, krémes, szaftos és ropogós egyszerre. Ez az a kombináció, amitől egy tál koshari többnek érződik, mint az egyszerű alapanyagok összege.
A klasszikus koshari alapja általában rizs, lencse és kisebb tészta, ehhez jön csicseriborsó, majd a tetején a ropogósra sült hagyma. A paradicsomszósz adja meg a savas, fűszeres keretet, a fokhagymás ecetes csípős pedig azt a pluszt, amitől az egész felélénkül.
A koshari tulajdonképpen egy jól eltalált egyensúly. A lencse és a csicseriborsó adja a teltséget, a rizs és a tészta a komfortot, a szósz a lendületet, a hagyma pedig a ropogós csúcspontot. Ha egy elem hiányzik, azonnal laposabbá válik.
A “nemzeti étel” címkét nem dísznek kapta. A koshari azért lett ennyire meghatározó, mert tökéletesen illik a nagyvárosi élethez. Olcsón elkészíthető, gyorsan adagolható, hús nélkül is laktató, és szinte mindenkinek van róla emléke, kinek az iskolai ebédszünet, kinek a hajnali hazafelé út.
A koshari egyszerre demokratikus és személyes. Ugyanazt eszi a diák, az irodista, a taxis, a turista, csak mindenki máshogy kéri a szószt, több hagymával, kevesebb csípőssel, vagy épp fordítva.
A koshari történetét gyakran úgy mesélik, mint egy városi találmányt, ami több hatásból állt össze. Sok leírás említi, hogy a rizs és lencse párosa több konyhában is alap, és idővel Egyiptomban egy sajátos, helyi formát öltött, amelyhez a tészta is természetes módon csatlakozott.
A pontos eredet körül sok a vita, de a lényeg ettől még világos. A koshari nem “egy hagyományos recept”, hanem egy olyan étel, ami egy nagy kereskedelmi, kikötői, soknemzetiségű térben alakult ki, és attól lett egyiptomi, hogy ott kezdték el úgy készíteni, úgy enni, úgy szeretni.
Hogyan eszik a helyiek, és mi a “koshari etikett”
A koshari nem tányéron tálalt, komponált fogás, hanem tálban érkező, rétegzett étel. Sok helyen a szószok külön jönnek, és ez nem mellékes részlet, hanem a rendszer lényege. A paradicsomszósz általában alap, a fokhagymás ecetes csípős pedig az, amivel személyre szabod.
Ha először kóstolod, érdemes óvatosan kezdeni a csípőssel, mert gyorsan el tudja vinni az ízeket. A ropogós hagymát viszont kár spórolni, az adja meg a koshari jellegét, és azt az élményt, amitől nem csak “rizses tészta” lesz.
A koshari alapból növényi fehérjében gazdag étel, mert a lencse és a csicseriborsó komoly telítő erőt ad. Ugyanakkor szénhidrátból is bőven van benne, és a ropogós hagyma olajban sül, tehát kalóriában sem feltétlenül visszafogott.
A valóság itt is az adagban és az elkészítésben van. Egy közepes, nem túl olajos verzió simán lehet egy teljes ebéd, míg egy extra nagy, sok hagymás, bő olajos tál inkább “egész napos” energia.
A koshari otthon is elkészíthető, de több komponensből áll, ezért türelmet kér. Külön készül a lencse, a rizs, a tészta, a szósz és a ropogós hagyma. A végén jön a rétegezés, és ettől lesz az egészből koshari, nem pedig egy összekevert tésztaétel.
Aki egyszer ráérez, az azért szereti, mert jól variálható. Lehet több csicseriborsóval, lehet fűszeresebben, lehet visszafogottabban, a lényeg, hogy az arányok és az állagok megmaradjanak.
LM
