Kép forrása: pexels.com
Elsőre szinte hihetetlenül hangzik, hogy a fény képes lehet áthatolni az emberi testen. A hétköznapi tapasztalatunk ennek éppen az ellenkezőjét sugallja: ha a nap a hátunkat éri, nem világít át a mellkasunk, és egy erős lámpával sem lehet egyszerűen „átnézni” a testünkön. A látható fény azonban csak egy kis szelete annak az elektromágneses sugárzásnak, amely körülvesz bennünket, és a szemünk által már nem érzékelhető hullámhosszak egészen másképpen viselkedhetnek az emberi szövetekben. Erre mutatott rá egy 2025-ben megjelent kutatás is, amely szerint a közeli infravörös fény bizonyos hullámhosszai rendkívül kis mennyiségben ugyan, de mérhetően képesek áthaladni akár az emberi mellkason is.
A Scientific Reports folyóiratban 2025 júliusában megjelent tanulmányban a kutatók azt vizsgálták, hogyan viselkedik a természetes napfény, amikor különböző emberi szöveteken kell áthaladnia. Az eredmények alapján a rövidebb hullámhosszú, látható fény jelentős része elnyelődik vagy szétszóródik a szervezetben, a hosszabb hullámhosszú sugárzás egy része azonban jóval mélyebbre képes jutni. Különösen érdekesnek bizonyult a nagyjából 800–875 nanométer közötti tartomány, ahol a kutatók a legnagyobb relatív fényáteresztést mérték. Ez már a közeli infravörös, vagyis NIR-tartományba esik, amelyet az emberi szem nem érzékel.
Az ok a testünk anyagainak optikai tulajdonságaiban keresendő. Amikor a fény eléri a bőrt, nem egyszerűen vagy visszaverődik, vagy továbbhalad. Egy része visszaverődik a felszínről, egy másik része behatol a szövetekbe, ahol folyamatosan szóródik, miközben különböző molekulák el is nyelik. Ebben nagy szerepe van többek között a melaninnak, a vérben található hemoglobinnak és a víznek. Ezek azonban nem minden hullámhosszt ugyanolyan mértékben nyelnek el. Emiatt léteznek olyan hullámhossztartományok, amelyekben a biológiai szövetek valamivel „átlátszóbbá” válnak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az emberi test infravörös fényben úgy viselkedik, mint egy üveglap. A bejutó sugárzás túlnyomó része továbbra is elnyelődik vagy szétszóródik, de egy nagyon kis hányada mélyebbre, bizonyos körülmények között pedig akár a test túloldalára is eljuthat.
A kutatás egyik legérdekesebb kísérletében hét férfi vett részt. A résztvevők felsőtestét természetes napfény érte, miközben a kutatók a mellkas másik oldalán speciális fényérzékelő műszerekkel próbálták kimutatni az áthatoló sugárzást. A mérések során minden vizsgált személynél sikerült érzékelni hosszabb hullámhosszú fényt. A legerősebb áteresztést körülbelül 850 nanométer közelében tapasztalták. Ez azért különösen érdekes, mert ekkora szövetvastagságon keresztüli közvetlen fényáteresztést élő embereknél korábban kevés vizsgálat dokumentált ilyen formában.
Az eredmények értelmezésénél azonban nagyon fontosak a nagyságrendek. A testet érő, 850 nanométer körüli napsugárzás intenzitása a mérés során körülbelül 17 milliwatt volt négyzetcentiméterenként, a mellkas túloldalán viszont átlagosan mindössze körülbelül 5,6 mikrowattot mértek négyzetcentiméterenként. Vagyis a fénynek csupán egészen kis töredéke jutott végig a testen. A kutatás tehát nem azt bizonyítja, hogy az emberi test „átlátszó” az infravörös sugárzás számára, hanem azt, hogy még egy viszonylag vastag testrészen keresztül is fennmaradhat olyan gyenge optikai jel, amely megfelelő műszerekkel mérhető.
A kutatók nem elégedtek meg a természetes napfénnyel végzett mérésekkel. Kontrollált laboratóriumi körülmények között egy 850 nanométeres LED-panelt is alkalmaztak, hogy kizárják a környezeti fény hatását. Sötét helyiségben, meghatározott távolságból világították meg a résztvevők testét, majd ismét a túloldalon keresték az infravörös jelet. Az eredmény hasonló volt: a sugárzás itt is kimutatható maradt, noha olyan gyenge intenzitással, hogy hagyományos infravörös kamerával már nem lehetett megfelelően megjeleníteni. A mérőműszerek azonban érzékelték.
A vizsgálat egy másik érdekes részében azt is megnézték, milyen akadályt jelent a ruházat. Több textilréteget helyeztek egymásra, köztük pólót, inget és gyapjúpulóvert. A látható fény számára ezek természetesen komoly akadályt jelentettek, a 850 nanométeres infravörös sugárzásból azonban lényegesen több jutott át rajtuk. A tanulmányban vizsgált ruharétegek ebben a hullámhossztartományban nagyságrendekkel áteresztőbbnek bizonyultak, mint a látható fény esetében. Ez ugyanakkor nem általánosítható minden ruhadarabra, hiszen az anyag összetétele, vastagsága, színe és szövési módja jelentősen megváltoztathatja az eredményt.
A tanulmány azonban nem pusztán azért érdekes, mert bebizonyította, hogy egy kevés infravörös fény átjuthat a testen. A kutatók arra is kíváncsiak voltak, lehet-e ennek biológiai jelentősége. A közeli infravörös fény és az élő szervezet kapcsolatát ugyanis már hosszabb ideje vizsgálják a fotobiomoduláció nevű kutatási területen. Ennek lényege, hogy bizonyos vörös és közeli infravörös hullámhosszakat alkalmazva megváltozhat egyes sejtek működése. A kutatások egyik központi témája a mitokondrium, vagyis a sejtek energiatermelésében kulcsszerepet játszó sejtszervecske. Az egyik feltételezett mechanizmus szerint a fény hatással lehet a mitokondriális elektrontranszportlánc bizonyos elemeire, köztük a citokróm-c-oxidáz működésére, ami végső soron befolyásolhatja az ATP-termelést és más sejtszintű folyamatokat. A pontos mechanizmus azonban ma sem tekinthető teljesen tisztázottnak.
A 2025-ös kutatásban ezért a látást is vizsgálták. A résztvevőket meghatározott ideig 850 nanométeres fénynek tették ki, majd ellenőrizték a színkontraszt-érzékelésük változását. A teljes expozíciót követően javulást mértek mind a vörös–zöld, mind a kék–sárga színkontraszt érzékelésében. Ennél is érdekesebb eredmény született akkor, amikor a résztvevők fejét árnyékolták, vagyis a fény közvetlenül nem érhette a szemüket. Még ebben az esetben is kimutatható volt bizonyos javulás a kék–sárga kontrasztérzékelésben 24 órával később. Ez felveti annak lehetőségét, hogy a közeli infravörös fény hatása nem feltétlenül marad kizárólag azon a területen, amelyet közvetlenül megvilágítanak.
Ez az úgynevezett távoli vagy szisztémás hatás azonban még számos kérdést vet fel. Nem arról van szó, hogy a test egyik részét érő infravörös fotonok egyszerűen elvándorolnak egy másik szervhez. Sokkal valószínűbb, hogy a megvilágított szövetben valamilyen biológiai változás indul el, amely aztán a vérkeringésen, jelzőmolekulákon, gyulladásos folyamatokon vagy más élettani mechanizmusokon keresztül távolabbi szervekre is hatással lehet. A kutatók több lehetséges magyarázatot is felvetnek, de azt egyelőre nem tudjuk pontosan, milyen folyamat áll a jelenség hátterében.
Éppen ezért óvatosan kell bánni azokkal az állításokkal is, amelyek szerint ez a kutatás igazolná az infravörös lámpák vagy a ma népszerű vörösfény-terápiás készülékek általános gyógyító hatását. Erről szó sincs. Az, hogy egy bizonyos hullámhosszú fény képes behatolni a szövetekbe vagy mérhetően átjutni rajtuk, még nem jelenti automatikusan azt, hogy minden infravörös fényforrás azonos élettani változásokat idéz elő.
Az „infravörös” ugyanis rendkívül tág fogalom. Másképpen viselkedhet egy 670 nanométeres vörös fényforrás, egy 810 vagy 850 nanométeres közeli infravörös LED, illetve egy hagyományos, erősen melegítő infralámpa. Nemcsak a hullámhossz számít, hanem az intenzitás, a besugárzási idő, az összes leadott energiamennyiség, a fényforrás és a test közötti távolság, a megvilágított terület mérete, valamint az is, milyen szövetet ér a sugárzás. Egy vékony bőrrétegen vagy izomszöveten keresztül egészen más mennyiségű fény juthat tovább, mint például a koponyán, vastag zsírszöveten vagy a mellkason keresztül.
Ez azért is lényeges, mert a kereskedelmi forgalomban lévő készülékek között óriási különbségek lehetnek. Két termékre egyaránt ráírhatják, hogy infravörös fényt használ, miközben az egyik elsősorban hőt termel, a másik pedig meghatározott hullámhosszú LED-ekkel működik. Az egyik néhány centiméteres területet világít meg nagy intenzitással, a másik egy egész testfelületet kisebb teljesítménnyel. Biológiai szempontból ezek nem tekinthetők azonos kezelésnek.
A kutatás korlátairól sem szabad megfeledkezni. A teljes vizsgálatban negyven, 25 és 63 év közötti résztvevő szerepelt, az egyes kísérletek azonban ennél lényegesen kisebb csoportokon zajlottak. A mellkason keresztüli természetes fényáteresztést például mindössze hét férfinál vizsgálták. Ez kevés ahhoz, hogy az eredményeket automatikusan az egész népességre általánosítsuk. A testalkat, a mellkas vastagsága, a zsírszövet aránya, a bőr pigmentációja, a vérkeringés és az életkor egyaránt befolyásolhatja, hogy mekkora mennyiségű infravörös sugárzás jut át egy adott ember szövetein.
Arra sincs még pontos válasz, hogy milyen hullámhossz, intenzitás és expozíciós idő lenne ideális egy esetleges biológiai hatás kiváltásához. A fotobiomoduláció kutatásában éppen ez az egyik legnagyobb probléma: ugyanarra a problémára különböző vizsgálatok eltérő hullámhosszakat, teljesítményt és kezelési időt alkalmaznak, így az eredményeket sem mindig egyszerű összehasonlítani.
A természetes napfény és egy mesterséges infravörös készülék között is alapvető különbség van. A Nap rendkívül széles spektrumú sugárzást bocsát ki, amelyben az ultraibolya, a látható és az infravörös tartomány számos hullámhossza egyszerre jelen van. Egy LED-panel ezzel szemben általában egy vagy néhány szűkebb hullámhossz-tartományban sugároz. Emellett a természetes napfény órákon keresztül érheti a testet viszonylag változó intenzitással, míg egy terápiás eszköz rövidebb ideig, kontrolláltabb körülmények között és akár jóval nagyobb helyi teljesítménnyel működhet. Ezért a napfénnyel kapott eredményekből sem lehet egyenes következtetést levonni egy konkrét infravörös készülék várható hatására.
A 2025-ös tanulmány valódi jelentősége sokkal inkább abban rejlik, hogy pontosabb képet ad arról, hogyan terjed a hosszabb hullámhosszú fény az élő emberi szervezetben. Ez az ismeret idővel az orvosi képalkotás, az optikai diagnosztika, a szöveti oxigenizáció mérésére szolgáló technológiák vagy akár új fotobiomodulációs eljárások fejlesztésében is hasznos lehet. A közeli infravörös tartományt már ma is számos orvosi és kutatási technológiában alkalmazzák éppen azért, mert ezek a hullámhosszak mélyebbre jutnak a szövetekben, mint a látható fény jelentős része.
A kutatás tehát egy látványosan hangzó, de könnyen félreérthető állítást támasztott alá: igen, bizonyos közeli infravörös hullámhosszak mérhetően képesek áthatolni az emberi testen. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a test akadálytalanul átengedi a fényt. A sugárzás túlnyomó része továbbra is elnyelődik vagy szétszóródik, és csak rendkívül kis hányada jut keresztül akár egy teljes mellkason. Mégis fontos megfigyelés, mert azt mutatja, hogy a testünk és a fény kapcsolata jóval összetettebb annál, mint amit pusztán a szemünkkel érzékelünk.
És talán éppen ez a tanulmány legérdekesebb tanulsága. Nem egy újabb csodaterápiát igazolt, hanem egy olyan fizikai és biológiai jelenséget tett mérhetővé, amelynek gyakorlati jelentőségét még csak most kezdjük pontosabban megérteni. Az infravörös technológiák jövőjében lehetnek komoly orvosi lehetőségek, de ahhoz, hogy ezekből valóban megbízható kezelések vagy diagnosztikai módszerek szülessenek, még jóval nagyobb és részletesebb vizsgálatokra lesz szükség.
LM
