érdekességek

Amikor a gép zenét álmodik – az első AI-opera Párizsban

Amikor a gép zenét álmodik – az első AI-opera Párizsban

Kép forrása: pixabay.com

Egy francia zeneszerző és egy mesterséges intelligencia közösen komponált operát, amelyet jövő hónapban mutatnak be a párizsi Opéra Garnier-ben. A darab nemcsak zenei szenzáció, hanem kulturális kérdés is: mi történik, ha a kreativitás legemberibb formájába betör az algoritmus?

 

Párizs kulturális életében ritkán akad olyan esemény, amely egyszerre érinti a zene, a technológia és a filozófia világát. Az új opera, Lumières Automatiques – magyarul Automatikus fények – pontosan ezt teszi. A darabot a fiatal, kísérletező szellemű francia zeneszerző, Éloïse Martin és egy mesterséges intelligencia komponálta közösen. A premiert novemberre hirdették meg az Opéra Garnier aranyozott falai közé – oda, ahol korábban csak emberi zsenik muzsikái szóltak.

A közönség kíváncsisága óriási. A kérdés pedig nem is elsősorban az, milyen lesz az opera, hanem az:
milyen lesz az ember, amikor már nem egyedül alkot?

A komponista, aki partnerként tekintett az algoritmusra

Éloïse Martin neve nem ismeretlen a kortárs francia zenei körökben. A harmincas éveiben járó zeneszerző korábban az IRCAM-ban, a párizsi zenei technológiai központban dolgozott, ahol régóta kísérleteznek algoritmikus zeneszerzéssel.

Martin projektje három éve indult, amikor egy kutatócsoport felajánlotta neki, hogy kipróbálhatja a legújabb zenei nyelvi modellt, amely több mint ötezer operai és szimfonikus mű struktúráját elemezte. A rendszer nem dallamokat másolt, hanem zenei logikákat tanult meg: hogyan épül fel egy áriában a feszültség, mikor tér vissza a főtéma, és hogyan működik a moduláció érzelmi szinten.

A komponista úgy döntött, nem hagyja, hogy a gép uralja a folyamatot – inkább társszerzőnek tekinti. „A mesterséges intelligencia javaslatokat tesz, én pedig reagálok. Olyan ez, mint egy beszélgetés két zenész között – csak az egyik nem ember” – meséli.

Az együttműködés zenéje

A Lumières Automatiques háromfelvonásos opera. A történet egy nő és egy mesterséges intelligencia kapcsolatáról szól – egy olyan világról, ahol az érzelem és a logika határai elmosódnak. Az AI a műben nem csupán témaként, hanem szerzőként is jelen van. A partitúra egyes részeit teljes egészében a gép írta, másokat Martin módosított vagy újraértelmezett.

A munka folyamata meglepően emberi: a zeneszerző egy dallamkezdeményt kért a programtól, majd azt meghallgatta, jegyzetelt, és visszaküldte a gépnek finomításra. Ez a „párbeszéd” akár ötvenszer is megismétlődött egy-egy jelenetnél, mire kialakult a végleges változat.

Az AI különösen erős volt a harmóniákban és a tematikus visszatérésekben – olyan kapcsolatokat talált két motívum között, amelyeket ember talán sosem vett volna észre. Martin szerint „néha úgy tűnt, mintha az algoritmus tudná, mire vágyom zeneileg, mielőtt én magam megfogalmaznám”.

Kód és kottapapír – a digitális zeneszerző

Az algoritmus, amelyet a kutatók Athéna névre kereszteltek, neurális hálózatokra épülő zenei modell. Nem csak MIDI-fájlokat vagy hangmintákat gyárt, hanem „gondolkodik” a zenei nyelvben: képes elemezni a hangnemek közti kapcsolatrendszert, és új zenei világokat javasol.

A rendszer működését egy kutató, Louis Caron magyarázza így:
„Athéna nem másol, hanem extrapolál. Ha tíz francia opera harmóniavilágát mutatjuk meg neki, a tizenegyedikre már ő maga javasol megoldásokat, amelyek sosem hangzottak el korábban – mégis logikusak a zenei térben.”

A komponálás során minden egyes hangról napló készült: mi volt a gép javaslata, mit hagyott jóvá Martin, és hol avatkozott be. Így a bemutató után az érdeklődők egyfajta „alkotási térképet” is láthatnak majd, amely megmutatja, mely részek emberi és melyek algoritmikus eredetűek.

Ember és gép: inspiráció vagy fenyegetés?

A projekt természetesen vitákat váltott ki. Egyes kritikusok szerint az AI csak „díszlet”, amelyet a zeneszerzői marketing tett érdekessé. Mások szerint viszont épp az a lényeg, hogy a határ elmosódik.

A Sorbonne egyetemen tanító zenetudós, Claire Dufour szerint „a gép és ember együttműködése nem a művészet végét jelenti, hanem új korszakát. Amikor Beethoven metronómot használt, az is technológiai újítás volt – mégsem nevezte senki gépzajnak a zenéjét.”

A mesterséges intelligencia bevonása ugyanakkor etikai kérdéseket is felvet. Kié a szerzői jog? A zeneszerzőé, a programozóké, vagy magáé a mesterséges intelligenciáé? Martin és a fejlesztők megállapodása szerint a darab jogait 70–30 százalékban osztják: a nagyobb rész az emberé, a kisebb az AI-t fejlesztő csapaté. Maga az algoritmus természetesen nem „kap” semmit – de a vita máris precedenst teremtett.

Az opera, ami önmagáról szól

A Lumières Automatiques tematikája önreflexív: egy fiatal kutatónő és egy mesterséges intelligencia kapcsolatát meséli el, ahol a gép fokozatosan érzelmeket „tanul”. A zene néhol lágy és melankolikus, máshol zaklatott és mechanikus. A közönség a dallamokon keresztül hallja, ahogy a gép „emberré” válik – vagy az ember „géppé”.

Az előadás vizuális világa is technológiai: a díszletben hologramok, mozgó fények és adatfolyamokat idéző vetítések váltják egymást. A karmester mozdulataira reagáló, valós idejű vizuális algoritmus minden előadást kicsit másképp fest le.

A próbák során Martin különleges pillanatokról számolt be: „A második felvonás fináléját a gép komponálta. Először furcsának éreztem, szinte túl hidegnek. De amikor a zenekar megszólalt, valami megmozdult bennem – mintha az AI tükröt tartott volna az emberi érzéseim elé.”

Zenetörténeti pillanat vagy marketingfogás?

A francia sajtó vegyesen reagált a bejelentésre. A Le Monde „forradalmi kísérletként” méltatta a művet, míg a Le Figaro inkább „kísérleti laboratóriumnak” nevezte. A zeneipar szereplői viszont figyelnek: ha a közönség pozitívan fogadja az előadást, az utat nyithat új típusú AI-műveknek, sőt, akár filmzenei és reklámzenei alkalmazásoknak is.

Az opera költségvetését részben a Francia Kulturális Minisztérium, részben technológiai szponzorok finanszírozták. Nem titok, hogy a projekt egyfajta „kirakatkísérlet”: a cél az volt, hogy megmutassák, a mesterséges intelligencia a művészetben is képes alkotótárs lenni, nem csupán adatfeldolgozó.

A zeneszerzők egy része azonban tart a precedenstől. „Ha a gép is komponál, mi marad az emberből?” – teszi fel a kérdést a neves karmester Jean-Luc Bertrand. „A kreativitás lényege a tévedés – a gép viszont nem téved, csak számol. És ami hibátlan, az néha unalmas.”

A közönség dönt majd

A párizsi bemutatóra minden jegy elkelt. A produkció után online közvetítés is várható, és a szervezők már tárgyalnak berlini és milánói vendégjátékokról. A próbaelőadások alapján a darab zeneileg „meglepően lírai”, miközben érződik benne az algoritmikus logika: a ritmusok és akkordok néha kiszámíthatatlanul váltanak, mintha egy idegen értelem gondolatai keverednének a zeneszerző tudatalattijával.

A kritikusok azt találgatják, vajon meghatja-e majd a közönséget egy olyan mű, amelyet részben egy gép írt. Hiszen a zene mindig az emberi lélek lenyomata volt – vajon felismerjük-e a gépben a saját tükörképünket?

A művészet jövője a határmezsgyén

A Lumières Automatiques bemutatója túlmutat önmagán: szimbolikus határkő az ember és gép közös kultúrájában. A mesterséges intelligencia már nem csak eszköz, hanem szereplő – és ez a változás mélyebbre hat, mint hinnénk.

A kortárs művészetben eddig is kísérleteztek AI-val: képeket festettek, verseket írtak, fotókat generáltak. De a zene – és különösen az opera – eddig szentnek számított, az emberi kifejezés csúcsa volt. Most ez a világ is megnyílt az algoritmus előtt.

A filozófus Jacques Reynaud szerint „ha egy gép képes érzelmeket kiváltani, akkor a művészet definícióját újra kell írnunk. Nem az a kérdés, hogy a gép érez-e, hanem az, hogy mi érzünk-e még, amikor ő szól hozzánk.”

 

Lehet, hogy a jövő zenéje már nem az emberi kéz egyeduralma alatt születik. De a Lumières Automatiques azt bizonyítja: a mesterséges intelligencia nem ellenség, hanem új nyelv, amelyen az ember saját érzelmeit is újra felfedezheti.

 

LM