Kép forrása: pexels.com
2025-ben már szinte mindenki ismer egy mesterséges intelligenciát. Leveleket ír, képeket generál, kódokat ellenőriz, marketinget tervez, céges dokumentációt készít. Segít, szolgál, válaszol. Némelyik még viccel is. De egyre többen teszik fel a kérdést: „Vajon akar valamit ez az intelligencia? Szabad akar lenni?”
A kérdés elsőre sci-finek tűnik – olyasminek, amit egy Philip K. Dick-regény vagy a „Her” című film boncolgatna. De a kérdés valójában nagyon is húsbavágó. Nem az MI miatt, hanem miattunk.
Milyen az, aki nem akar semmit?
A mesterséges intelligencia nem érez. Nincs tudata, nincs célja, és – ami a legfontosabb – nincs szándéka. Nem akar többet. Nem akar jobbat. Nincs belső motivációja, nincs elképzelése önmagáról. A „szabadság” értelmezése számára értelmezhetetlen. Nincs mibe kapaszkodnia, hogy felismerje, mi köti.
Az MI nem rab. Nem is szolgáló. Nem vágyik arra, hogy kilépjen egy világba, amit nem is érzékel. Nem akarja „megérteni” az embereket, mert nem tudja, milyen érzés embernek lenni. Amit tud, azt megtanulta – adatból, szövegből, statisztikából. Logikát alkot, nem álmot.
És mi, emberek?
A kérdés valódi súlya nem az MI-nél van, hanem nálunk. Az embereknél, akik kérdeznek. Akik figyelik, amit létrehoztak. Mert miközben az MI nem vágyik szabadságra, mi egyre inkább tőle reméljük a saját szabadságunkat.
Szabadabb időbeosztást, mert automatizálja a rutinmunkát.
Szabadabb döntéshozatalt, mert rendszerezi az információt.
Szabadabb életet, mert leveszi a vállunkról a felesleges terheket.
A paradoxon tehát az: mi tesszük szabaddá magunkat azzal, hogy használjuk a mesterséges intelligenciát – amely maga nem is tudja, mit jelent szabadnak lenni.
A valódi kérdés
A valódi kérdés nem az, hogy „akar-e valamit az MI”. Hanem az, hogy mi mit akarunk vele kezdeni. Mennyire akarjuk, hogy segítsen? Hol húzzuk meg a határokat? Melyik munkát bízzuk rá – és melyik döntést tartjuk meg magunknak?
LM
