Kép forrása: pexels.com
Van valami egészen különös abban, hogy a Hold, amit évszázadok óta ugyanott látunk az égen, valójában lassan, folyamatosan távolodik a Földtől. Nem látványosan, nem egyik napról a másikra, hanem olyan tempóban, amit legfeljebb egy vonalzóval lehetne „észrevenni”. A mérések szerint a Föld és a Hold átlagos távolsága évente nagyjából 3,8 centiméterrel nő.
Az ilyen apró elmozdulások a legizgalmasabbak, mert sokszor egy mélyebb történetet jeleznek. Itt például azt, hogy a Föld és a Hold között egy állandó energia csere zajlik, amit a mindennapokból ismerünk, csak nem így nevezzük: árapálynak.
A Hold távolodása nem sejtés, hanem mérési adat. A módszer szinte filmszerűen hangzik: a kutatók lézerimpulzusokat lőnek a Hold felszínére, méghozzá olyan speciális tükörprizmákra, retroreflektorokra, amelyeket űrmissziók helyeztek el ott. A lézer „odamegy”, majd a prizma pontosan visszaküldi a fényt, a kutatók pedig a fény oda vissza útjának idejéből kiszámolják a távolságot.
A trükk az, hogy ez nem olyan, mint amikor egy falról visszaverődik a lézerpötty. A NASA leírásai szerint a Holdnál a nyaláb a felszínen már több kilométer széles lehet, a visszaérkező jel pedig elképesztően gyenge. Jó körülmények között is előfordul, hogy csak ritkán, néhány másodpercenként jut vissza egyetlen „hasznos” foton. Mégis, a módszer elég stabil és kiforrott ahhoz, hogy a távolság változását ma már milliméteres nagyságrendben is kövessék.
Miért távolodik a Hold
A magyarázat az árapályban van, pontosabban abban, hogy az árapály nemcsak „fel le mozgatja” a tengert, hanem energiát is elnyel és továbbít.
A Hold gravitációja dagályt kelt a Föld óceánjaiban, sőt a kőzetburkot is enyhén deformálja. Csakhogy a Föld forog, ezért ez a dagálydudor nem pont a Hold alatt áll, hanem kicsit előrébb csúszik. Ettől kezdve a történet már tiszta fizika: a dudor gravitációja egy picit „visszafogja” a Föld forgását, közben pedig egy apró lökést ad a Holdnak a pályája mentén. A Hold ettől magasabb pályára kerül, vagyis távolodik.
Egyszerűbben: a Föld forgási energiájának egy parányi része átkerül a Hold pályájába. A Föld emiatt nagyon lassan fékeződik, a Hold pedig nagyon lassan „kifelé csúszik”.
A 3,8 centiméter évente nem hangzik soknak, de idővel összeadódik. Egymillió év alatt ez nagyjából 38 kilométer. Százmillió év alatt már több ezer kilométer. Nem azért érdekes, mert a mi életünkben látványos lenne, hanem mert a Föld történetében és a Naprendszer dinamikájában ez egy valós, mérhető, következetes trend.
Miért számít ez azon túl, hogy „érdekes”
A Hold lézeres távmérése látványos rekord a pontosságról. Az ilyen adatokból finomítják a Hold pályáját és forgását, ami az űrkutatásnak gyakorlati kérdés. Emellett ezek a mérések a Hold belső tulajdonságairól is adnak információt, és a Föld forgásának apró változásait is nyomon lehet követni velük.
A Hold távolodása emlékeztet arra, mennyire „élő” rendszerben élünk. A Hold nem díszlet az égen, hanem egy aktív szereplő, amely nap mint nap alakítja a Földet, miközben a Föld is alakítja őt. Csak épp olyan lassan, hogy nekünk ehhez már lézerek és nagyon türelmes tudomány kell.
